2014. október 16., csütörtök

A város, ahol élek VI.

Tersánszkytól olvasom az Egy vezérbika emlékiratait. A szerző neve és a cím nagy betűkkel rikít az egyébként egyszerű borítón. A könyv különben egy kivételes szarvasgím életét meséli el. Ahogy fél kézzel kapaszkodva a metrón zötykölődöm, akkor is ezt olvasom, rövidlátó lévén egészen a tekintetem magasába emelve a könyvet. Így észlelem szemem sarkából a mellettem kibontakozó némajátékot. A srégen előttem zötykölődő ötvenes nő makacs másodperceken át nézi a borítót, aztán fejét ingatva rám függeszti a tekintetét, már amennyi látható belőlem a könyvtől. Idővel zavarba jövök, magam elé ejtem Tersánszkyt és kíváncsian visszakémlelek rá.
Ahogy megpillantja a könyv fedezékéből előbukkanó fizimiskámat, gúnyos megvetés villan a szemében. Meghökkenve húzom fel mindkét szemöldökömet, ahogy farkasszemet nézünk, homlokom ráncaiból riadtan heverő kérdőjelet hajtogatok a szemöldökeim fölé. A nő egy utolsót, megsemmisítőt csippant felém a szemével, majd ahogy elfordul tőlem, némajátékunknak véget vetve gyilkos malíciával megjegyzi:
– Micsoda macsó…!

* Ezt követően öt perc ment el az életemből arra, hogy rájöjjek, mi volt ez. Mióta rájöttem, csak azt remélem, hogy ez a kis közjáték bearanyozta ismeretlen utastársam napját.


egykettőháromnégyöt

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése